Kritika
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Kritika
Trash and Thunder.
Ha szóba kerül a kérdés, hogy a Marvel Moziverzumban melyik film jelentette a vízválasztót, amelytől kezdve a franchise a már addig is meg-megingó komolyságát és méltóságát feladva jó nagy fejest ugrott a dedós poénok, a minden egyes drámai jelenet után két másodperccel elsütött gyermeteg viccek, valamint a néha szánt szándékkal erőltetett idétlen stílusú szuperhős-dekonstrukció egyre kellemetlenebb posványába, akkor nagyjából mindenki csípőből rávágja: Thor: Ragnarök. A sorozatnak addig is volt egy nem túl komolyan vehető vonala, elég csak A galaxis őrzőire gondolni, de ott James Gunn jól keverte a kártyákat, és az, hogy már az eredeti alapanyagban is állandóan marháskodó brigád a mozifilmekben sem vett vissza a néha kifejezetten alpári humorbombák puffogtatásából, teljesen magától értetődött (arról nem is beszélve, hogy az első rész mindmáig a legjobb Marvel-filmek között foglal helyet). A Ragnarök és az azt megrendező Taika Waititi azonban más tészta: eszemben sincs részletes mélyelemzésbe bonyolódni, hogy mi is volt a baj az első két epizód viszonylagos komolysága és drámaisága után a direkt önparódiába áthajló harmadik felvonással, mivel tény, hogy bár sokan húzták a szájukat, a közönség nagy részének – beleértve a kritikusoknak is – tetszett ez az irányvonal. A két előzményt megugró anyagi siker sajnos-nem sajnos azt is jelentette, hogy a fejesek (ez is valami hollywoodi berögződés lehet) azt a következtetést vonták le, hogy teljesen rendben van, ha az amúgy daliás, példamutató hősök komplett idiótát csinálnak magukból, és hogy a bugyuta poénokat is két pofára zabálja a nép – szóval ettől kezdve ez lett a trend. Így jutottunk el 2022-re a pojácaként viselkedő Nick Fury-ig, a tükör előtt túlsúlyosan feszítő Vörös Őrig, a már a puszta jelenlétével komplett filmeket szétzúzó Awkwafináig, a pókhálót szedegető Andrew Garfield-féle Pókemberig (a sort még hosszan folytathatnám), és addig, hogy azt mondjuk, hogy amit a mostani Marvel-filmekben látunk (egy-két üdítő kivételtől eltekintve), az a képregényadaptációk lassú halála (már ami a minőséget illeti), és a tömegkultúra silányságának fényes bizonyítéka.



Ugyanakkor nem akarom kétségbevonhatatlan, egyes egyedüli bűnbaknak kikiáltani a Ragnarököt, mert bár sok rajta a támadási felület, egy dolgot nem lehet tőle elvitatni: új rétegekkel, vagy inkább korábban soha nem tapasztalt szívvel és lélekkel ruházta fel Thor karakterét, aki itt végre tényleg nem az a kigyúrt, faarcú sablonhős volt, hanem az MCU egyik legszimpatikusabb, legmenőbb figurája vált belőle, az önparódia ellenére is. Aztán erre a karakterfejlődésre a Bosszúállók: Végtelen háború rakott koronát: Thor ott ért igazán a zenitjére, szóval, ha akkor meghalt volna, senkinek nem lehetne egy szava sem – nagyjából olyan szép, lekerekített pályát írt volna le karakteríve, mint Vasembernek vagy Amerika Kapitánynak. Persze azt nem tehette meg a Marvel, hogy a két aranytojást tojó tyúkja mellett a harmadikat is elengedi, főleg a Ragnarök meglepetése után. Dicső halál helyett tehát kaptunk egy ötévesként viselkedő dagadt istent, ami már önmagában vállalhatatlan. Kérdés, hogy három szóló és négy csapatos film után van-e még mit mesélni erről a karakterről? Nyilván van, még ha nem is túl rendezett az az ív, amit a Thor: Szerelem és mennydörgésben folytat. Megtalálni a helyét a világban, felelősséget vállalni önmagáért, de főleg másokért, rálelni életének az értelmére, és lerendezni kapcsolatát egykori szerelmével – ezzel már lehetne kezdeni valamit. Sőt, ha mélyebbre ásunk, könnyen rájöhetünk, hogy tulajdonképpen az összes MCU-s szuperhős közül Thornak van a legtragikusabb sorsa. Elveszítette az anyját, az apját, a legjobb barátját, a féltestvérét (hányszor is, háromszor?), a másik féltestvérét is, aki nem mellesleg velejéig gonosz volt és részben miatta pusztult el Asgard is. Thor népének a fele szintén ment a levesbe, most pedig hazátlanul kódorog az univerzumban, önmagát keresve. Mindent összevetve ennél sanyarúbb sorsot már nem lehetne neki kanyarítani.



A baj csak az, hogy a Marvel a komolykodásnál csak egyvalamitől fél jobban: a tragikus hősöktől. Így bármennyire is adná magát a dolog, a Szerelem és mennydörgés sem merészkedik messzebbre néhány felületes, alibizős karakterépítésnél, és ennek megfelelően Waititi természetesen a film alapjául szolgáló, egyébként kifejezetten sötét hangulatú, vérkomoly képregényt, A mennydörgés istenét is szanaszét erőszakolja. Aki tehát mélabús, mindenkit baltaarcú mimikával lekaszaboló Thorra, bevállalós, bátor megközelítésű Gorr-ra, vagy egy annyira mély, megrázó és összetett műre számít, mint amilyet Jason Aaron tett le az asztalra jó tíz évvel ezelőtt, az nagyon-nagyon rossz helyen kopogtat. Nem mintha Waititi bármikor is ilyesmit ígért volna, sőt: már előre leszögezte, hogy a Szerelem és mennydörgés a Ragnaröknél is elborultabb, elszabadultabb cucc lesz, szóval tulajdonképpen a harmadik Thor-film sikere apropóján kapott nagyobb kreatív kontrollt fullba tolt kreténséggel, idétlenebbnél idétlenebb beszólásokkal, jobb esetben szemöldökhúzogatást, rosszabb esetben szekunder szégyent kiváltó dialógusokkal, azaz végeredményben a gagyiságban történő önfeledt tobzódással hálálja meg. Tehát felejtsétek el az eredeti alapanyag iránti ragaszkodást, a tudatosan építkező, következetes narratívát (néha mintha csak úgy egymásra dobálták volna a jeleneteket mindenféle koncepció nélkül), Gorrt, mint kidolgozott főgonoszt (Christian Bale hiába jó, minimum kétszer ennyi idő kellett volna, hogy rendesen kibontsák a karakterét), no meg úgy kb. mindenfajta színvonalasságot.



De mint mondtam, a fentiek minimum a laikus, hétvégi mozinézőt érhetik meglepetésként – aki otthon van a Marvel Moziverzumban és tudja ki az a Taika Waititi, az már a film bejelentésénél határozott prekoncepciókat állíthatott fel. És maximum csak abban különbözik a kész mű az előzetes elvárásoktól, hogy legalább dupla akkora állatság, mint azt látatlanban vizionáltuk. Ha a Szerelem és mennydörgés a kilencvenes években készül el, akkor fejek hullottak volna: a producerek búcsút mondhattak volna a filmiparnak, a színészek soha nem kapnak többet jelentős szerepeket, a rendező pedig még évekkel később is a rajongók bocsánatáért esedezne a film DVD- és BD-kiadásának interjúiban. Szóval, hogy pontosabb legyek: a Szerelem és mennydörgés az MCU Batman és Robinja. Azzal a különbséggel, hogy itt az alkotók nyíltan, szándékosan, az összképet látva egyenesen elmebeteg módon hahotázva ereszkedtek le a színvonaltalanságba (tartok tőle, hogy Joel Schumachernek nem voltak ilyen ambíciói), no meg mégiscsak 2022-t írunk ugye. Manapság már mások az ingerküszöbök, és egy olyan világban, ahol nagyban hódít a destrukció, és Hollywood sorra tesz tönkre mindent, ami régen érték volt, valljuk be, annyira azért nem sérti meg az ember lelkét egy Szerelem és mennydörgéshez hasonló debilség – legalábbis az MCU az utóbbi években eléggé igyekezett, hogy hozzászoktasson minket ehhez a szinthez, amit Waititi ebben a filmben prezentál. Ezért egyszerre értem is meg nem is azokat, akik most fanyalognak és lefekvés előtt imádkoznak, hogy a következő részt ne ő rendezze. A franchise már egy ideje súlyos hadilábon áll a drámai jelenetek és a bölcsődés poénok kiegyensúlyozásával, ami eddig olyan filmeket vágott majdnem, vagy teljesen tönkre, mint a Bosszúállók: Végjáték, a Fekete Özvegy és a Shang-Chi és a Tíz Gyűrű legendája, úgyhogy szerintem mindenki felkészülhetett, hogy ennél már csak rosszabb lesz (lassan már tényleg egy lépésre vagyunk az Adam Sandler-féle baszós-fingós poénoktól), másrészt figyelembe véve, hogy Waititi alapból nem normális (azt lemerem fogadni, hogy felszívott pár csíkot, miközben a forgatókönyvet írta), igazán nincs okunk tátani a szánkat azon, hogy egy romantikus vígjáték és egy nyolcvanas évekre hajazó kalandfilm keresztmetszetén megint csak jóízűen, precízen elkészítve akarják a pofánkba tolni azt a bizonyos McDonald’s-os hamburgert.



De még mennyire jóízűen! Nyilván arra számítottál, hogy válogatott átkozódások közepette gyalázom szét a Szerelem és mennydörgést, pedig szó sincs ilyesmiről. Sőt, ami azt illeti, véleményem szerint az eddigi legjobb Thor-film mind közül. Durva anomália, mi? Konkrétan úgy pofán vágott, hogy azóta sem térek magamhoz, és akkora trash, hogy arra tényleg nincsenek szavak, kár is lenne mentegetni. Egy ocsortányos, szar, fos, szemét film, de annyira, hogy az már esküszöm, zseniális. Tartom az álláspontomat, hogy Waititi, amellett, hogy szellemileg sincs teljesen rendben, még keményen rajta is lehet valami durva anyagon, mert más magyarázatot nem tudok találni erre a jóízlés elleni merényletre – de működik! Nem tudom, hogy azért tudtam-e élvezni, mert nálam most jött el az a pillanat, amikor végre képes lettem elengedni, hogy gyerekkorom legnagyobb képregényhőseinek kalandjaiból valószínűleg már soha az életben nem fogok komoly, intelligens, felnőttes filmet látni, vagy az a tény segített, hogy kettő félig-meddig korrekt és egy felemás epizód után már sokkal könnyebb volt feldolgozni, hogy a negyedik felvonás sem keres új utakat. Lehet, hogy mindez összefügg azzal, hogy Waititi az MCU-n kívül amúgy remek filmeket csinál, ahol több mozgásteret kap, és ezúttal itt sem kötötték meg a kezét, szabadon kitombolhatta magát. Fogalmam sincs, de az, hogy végre itt egy Marvel-film, ami nyíltan debil (az Örökkévalókat és a Doctor Strange az őrület multiverzumábant természetesen ne vegyük ide), és én nem húztam a számat ötpercenként, nem fészkelődtem kínosan a vetítőteremben, és nem kívántam a kénköves pokolba Kevin Feige-t ezért a pusztító stílusért, nálam komolyan felért egy csodával. Lazán hátra dőltem, átadtam magamat az érzésnek, nem foglalkoztam semmivel, csak élveztem – hiszen mégiscsak azért jár az ember moziba, hogy elfelejtse a szürke hétköznapok nyűgjeit, és szórakozzon. És ezúttal még csak meg sem izzadtam, hogy sikerüljön.



Valahogy úgy vagyok már a Marvel-filmekkel, mint az Agymenőkben Sheldon a Smallville-lel: anno remekül indult, érdekes, nemegyszer bámulatos produkciókat hoztak össze, csodálatos dolgokat találtak ki. Aztán elkezdett süllyedni a színvonal, egyre több negatívum halmozódott fel, egyre sablonosabb lett az egész, de mivel emberfeletti lelkesedéssel követtem a filmeket részről-részre, és mivel mégiscsak gyerekkorom legkedvencebb képregényhőseiről van szó, még a romló tendencia ellenére is szakadatlanul kitartok mellette, és ha már egyszer elkezdtem, ha egyszer már ott voltam az alapkövek lerakásánál, akkor ha törik, ha szakad, végignézem. Jól tudja ezt Kevin Feige is: tökmindegy, mit rak a nézők elé, úgyis megeszik. Az már teljesen lényegtelen, hogy utána milyen szájízzel sétálunk ki a moziteremből, a jegyet megvettük, így maximum csak mi nem vagyunk boldogok, a világ meg úgyis halad tovább a maga útján. Mi is megtehetnénk, hogy megálljt parancsolunk, de természetesen úgysem fogunk, ha másért nem, hát azért, mert ha egy-egy filmet kihagyunk, akkor fennáll a veszélye annak, hogy nem fogjuk érteni az utalásokat és az összefüggéseket egy olyan filmnél, ami viszont érdekel minket (mondjuk a Szerelem és mennydörgésnél ez talán nem fenyeget minket). Persze nálam is ugrott a kosárba a jegy már rögtön az elővétel kezdetének pillanatában. Egyszer megnéztem, többet a büdös életben nem fogom – az ilyen „annyira rossz, hogy már jó”-filmeknek a varázsa mindig egyszeri és megismételhetetlen, csak akkor és csak ott működnek, amikor és ahol első alkalommal látod. Másodjára már nem állnak együtt a bolygók.
Kritikák
Tyler Rake: A kimenekítés
Thor végre megtalálta Noobmastert.
Úriemberek
Az igazi gengszterek tényleg öltönyt viselnek.
Friss kritikák
Mosolyogj (Smile)
Az idei év horror-termésének egyik legfényesebben ragyogó ékkövétől garantáltan arcodra fagy a mosoly.
Thor: Szerelem és mennydörgés (Thor: Love and Thunder)
Trash and Thunder.
Obi-Wan Kenobi
Ezt a Jedit keressük?
A Magnum ereje (Magnum Force)
Keménykezű önbíráskodóból a törvény embere.
Doctor Strange az őrület multiverzumában (Doctor Strange in the Multiverse of Madness)
A Marvel Moziverzumban egy horrolegendának is terem babér.